Eredetileg ez egy bemutatkozó poszt lett volna, de tegnap megint olyat éltem át egy asuncioni étterem kertjében, amely történet önmagában elmondja mindazt, amiért ez a blog létrejött.

Este fél tíz felé járhatott, amikor a hostelt elhagytam Asuncion belvárosában - ami sokkal inkább hasonlít egy világvége típusú film díszleteire, mint egy belvárosra - talán nem véletlen, hogy ittlétem 2 napja alatt még egyetlen turistával sem találkoztam. Alig néhány saroknyira találtam is egy hangulatos perui éttermet, a La Flor de la canela-t, azaz a "fahéj virágát". A hátsó kis patioban egyedül üldögélt egy idős perui bácsi éppen a tenger gyümölcsei levesét kanalazta, majd belépésemtől számított 10 másodercen belül már meg is győzött arról, hogy nekem is ezt érdemes választanom. Nem telt el egy perc és én már lelkesen hallgattam életének történetét kezdve egy észak-perui faluval, ahol született.

Életének első 60 évét úgy élte le, mint bármelyik vidéki perui indián, földet művelve, állatok tartva, dologzva, a falut csak a legritkább esetben elhagyva. Két fia is született, akik már elköltöztek Lima-ba, a felesége meghalt, néhény unokatestvéren kívül nem maradt senki rokona. Boldog életet élt, nem panaszkodott, sokat mosolygott, de mélyen legbelül mindig hiányzott neki valami. Azt mondja, hogy amíg ott élt a falujában soha nem került olyan helyzetbe, hogy igazán megismerje önmagát. Rutin volt az élet, még akkor is, ha a latinokra oly jellemző módon egy boldog rutin. Nem értette, hogy ő, aki sosem mozdult ki a környékről és a 60 év alatt Limában is csak egyszer járt, egyszer csak miért akarja mindenáron felfedezni a világot, de úgy volt vele, hogy majd menetközben rájön. Így kezdődött zenei karrierje, egy faládát oldalán kivágott, ez lett a dobfelszerelése ezen felül már csak a hangjára volt szükség és Lima utcáin elkezdett zenélni. Mára Dél-Amerika minden országában járt és folyamatosan mozgásban van. Minden országban 1-2 hónapot tölt el, zenélget, pénzt keres, majd továbbáll. Minden étteremben, minden városban régi barátként üdvözlik, s bár családját elveszítette, kapott helyette 15 másikat, akik hasonlóan nagy szeretettel veszik körül, mint anno a családja. Most 70 éves elmúlt már, de erősebbnek érzi magát mint valaha, tele van energiával és szerinte még nagyjából 30 évig fog így élni. Bár soha nem evett húst, sem állati eredetű zsiradékot, az energiáját mégis inkább az új életének köszöni. Az élmények olyan mennyiségben érik, hogy néha feldolgozni is alig marad ideje, de ha bármikor egyedül érezné magát, akkor ezekből bármeddig tud táplálkozni. Korábbi életeből néhány momentum maradt, amikor a feleségét megismerte, mikor a gyermekei születtek, s ma már nem is érti miért választják az emberek azt az életet, ami ugyan boldogságot hozhat, de erőt nem tudnak meríteni belőle. Persze érti ő, hogy az emberek félnek a változástól, a változtatástól, a megszokottól való eltéréstől, mintahogy ő is félt, amikor belevágott. Ma már tudja, hogy pont azért vágyott erre az életre és a világ felfedezésére, hogy a félelmeivel leszámoljon, mert azok csak az ő tudatlanságából, tájékozatlanságából fakadtak. Ő Martin Garu, az alábbi kis videó pedig egy dal tőle (a dalban szereplő görög barát én vagyok, valamiért a magyart - több próbálkozásom ellenére sem - tudta megjegyezni).

Már éppen távozni készültem volna és hálás voltam a sorsnak, hogy megismerhettem Martint és az életéből egy szeletet, amikor egy argentin zenésztársába futottam. Rövidesen kiderült, hogy egy még izgalmasabb életútba botlottam, órákon át beszélgettünk és nem tudom megmondani mikor tanultam ennyit utoljára. Alberto Maldonado élete semmiben nem hasonlított Martinéhoz, az útjaik végül még is találkoztak ebben a sötét eldugott kis patioban Paraguayban.

Alberto már 14 évesen elkezdett zenélni, egy nála néhány évvel idősebb barátájtól tanulta, akinek se apja, se anyja nem volt, így lényegében családtag lett náluk, ők pedig testvérekké váltak mindörökre. Bár a zenélést korán kezdte, mérnökként végzett és kezdett el dolgozni is, de végül az előbbit sokkal izgalmasabbnak tartotta, így felhagyott a mérnöki pályával és innentől csak a zenének szentelte életét. Állítja, rengeteget segített neki a műszaki tudása, mert fejlesztette a logikáját és a kreativitását is, amikre pedig nagy szüksége volt a zeneszerzésben is. Óriási sikereket ért el Argentínában, a '70-es évek közepén egy-egy lemezét több, mint egy millió példányban adták el, majd 1978-ban felkérték, hogy írja meg a hazai rendezésű futball világbajnokásgra az argentinok hivatalos dalát. A vb hivatalos zenéjét Ennio Morricone jegyezte, de a hazaiknak mindig van egy másik hivatalos dal is, ami a saját válogatottjuk buzdítására szolgál. Bár elég rossz minőségben, de meg is találtam a dalt a Youtubeon, pedig már 33 éves. 

https://www.youtube.com/watch?v=CHGMCnSXt60

Először nem is akarta elvállalni a feladatot, mert gagyinak érezte egy ilyan dal megírását - zenei értelemben ezzel egyet is kell értenem -, de végül sikerült meggyőzni, így - a sors ironiája - egy roppant egyszerű kis induló miatt marad fent a neve örökre az argentin történelemben, miközben egy zseniális tangózenész valójában. Egy évvel később egy véletlen folytán került Paraguayba, meghívták vendégzenésznek, s mivel az akkori elnök jó barátja lett, arany élete volt, ezért mindenképp maradni akart. Akkoriban Paraguay kifejezetten gazdag ország volt a régióban, mindössze 3 millió lakossal, miközben mára Bolívia után a második legszegényebb ország lett Dél-Amerikában, a lakosság pedig ezzel párhuzamosan 6.5 millióra nőtt. Felesége lett, gyerekei, az egyik legnépszerűbb zenész volt, több TV-show házigazdája és rendkívül boldog. Bár sosem ivott, dohányzott, egy szenvedélye mégis volt - talán a legveszélyesebb -, a szerencsejáték.

Rengeteget járt kaszinókba és természetesen sok pénzt bukott el, de megtehette, mert közben nagyon jól keresett és így sosem fogyott ki igazán belőle. Évtizedeken keresztül élt így, mígnem 5 hónappal ezelőtt szétmentek a feleségével. Ahogy ő mondja, boldog volt vele, szerette. Bár magának sem vallotta be soha - pedig, ha igazán őszinte lett volna magához észreveszi -, de érezte, hogy ez nem lehet az ő igazi párja, mert akkor soha nem lett volna szüksége másra.  Könnyű volt: ismerte már minden hibáját, apró kis rezdüléseit, elfogadták egymást olyannak, amilyenek, de így utólag úgy érzi 30 éven át csak a félelmei miatt nem lépett ki belőle sosem - talán pont azért is, mert mindene meg volt, semmiért nem kellett megküzdenie, a tehetsége elég volt az élethez. Amikor idén májusban végül meghozta a döntését, az utcára került. Rengeteg jómódú barátja van, akik nagyon könnyen tudtak volna rajta segíteni, de a büszkesége nem engedte, hogy segítséget kérjen, még akkor sem, amikor egyetlen guarani sem lapult a zsebében. A játékszenvedélye már a múltté, mert bár kapott hitelt a kaszinóktól, ő maga könyörögte ki, hogy soha ne adjanak neki, így pénze nem lévén fokozatosan leszokott róla, s már 3 hónapja közelébe se ment egyiknek sem és már nem is hiányzik neki. Persze a szenvedélyében is meglátta a jót, a logikáját rendkívüli módon fejlesztette a rengeteg játék, ami kétségkívül igaz, csak egy kicsit drága verziója a tanulásnak.

Jelenleg nincs mása, csak a gitárja, de most érzi igazán, hogy mindene meg van, ami a boldogsághoz kell. Esténként borravalóért zenél az étteremben - bár Martinnal ellentétben ő nem pénzt kér, hanem a saját albumaiból kiadott cd-ket árulja vagy szimplán csak egy névjegykártyát ad át. Nincs olyan hét, hogy ne hívnák fel, hogy egy születésnapon vagy egyéb privát rendezvényen zenéljen, mostanra már ismét keres annyit, hogy normális szállása legyen és persze egyen-igyon, amennyire szüksége van. Két hónapja az egyik ilyen rendezvényen megismerkedett egy nővel, azóta szerelmes - saját meglátása szerint úgy, ahogy soha korábban - és boldogabb, mint valaha. Ha belenézel a szemébe, ha látod a vonásait, egy pillanatig nem kételkedsz abban, hogy őszintén boldog és komolyan gondolja, hogy meg van mindene. Nem tudom mi lesz a folytatás, de biztosan tudom, hogy meg akarom tartani a kapcsolatot vele és követni életútját. Legközelebb holnap találkozunk, mert - itt jön az én szerencsém - ismeri a vezetőit azoknak a focikluboknak, amiket én meg akartam látogatni (egy fociblog írása kapcsán), de eddig semmilyen módon nem sikerült velük kapcsolatba kerülnöm. Holnap így bebocsájtást nyerek, de ennél sokkal többet kaptam tőle - tanításokat egy olyan embertől, aki nem fél a gyökerekhez visszanyúlni és, ha kell mindent előlről kezdeni.

Bár videóra vettem a beszélgetés egy jó részét, azt megvágni és feliratozni még sok idő lesz, így helyette szóljon a zenéje.